Bevezetés a populizmusba

Jan-Werner Müller: Mi a populizmus (Libri, 2018)

Jan-Werner Müller magyarul is megjelent könyvében próbál közelebb hozni a populizmus megértéséhez.

A „populizmus” – túlzás nélkül állítható – mára politikai slágerkifejezéssé vált. Míg a kétezres évek első évtizedében a közbeszédben leginkább szitokszó volt, mintegy a „demagóg” szinonimája, mára egy határokon átívelő politikai jelenség leírására használatos terminus technicus lett. Persze a politikaelmélet régóta ismeri a populizmus mint politikai ideológia fogalmát, de az inkább leíró, mintsem értékelő használat csak mostanában kezd elterjedtté válni – miközben persze a negatív konnotáció sem veszett ki a szó jelentéséből.

donald_trump_le-pen_viktor-orban.jpgTrump, Le Pen, Orbán

A ma populistának bélyegzett politikai szereplők ugyanakkor már nem is annyira védekeznek a populizmus vádja ellen, mint inkább büszkén hirdetik, hogy ők populisták, vagyis a népet szolgálják. Orbán Viktor például így nyilatkozott 2015-ben: „Azért hívnak populistának, mert az vagyok. A baj az, hogy senki nem tudja, hogy ez valójában mit jelent. A magyar fülnek nem hangzik rosszul a populizmus. Populistának lenni azt jelenti, hogy az embereket próbálod szolgálni. Ez pozitív.”

A „populizmus” kifejezés felfutása persze az ezzel a terminussal illetett politikai mozgalmak erősödésének köszönhető. Míg 2010 előtt alig volt populistának nevezett politikai erő hatalmon, mára sokan „populista forradalomról” beszélnek. A „populista” címkével illetik Orbánt, Kaczyńskit, Trumpot, Putyint, Erdoğant, Dutertét, Madurrót és Bolsonarót is, és ezek a vezetők többnyire nem is bánják, hogy helyet kapnak ezen a listán.

A populizmust persze sokan sokféle módon definiálják, és ennek megfelelően kerül föl a listára vagy kerül le a listáról más. Mindenki által elfogadott és elfogadható elméletre természetesen ne számítsunk, de nem árt bizonyos támpontokat keresni, hogy ne tévedjünk el teljesen ebben a fogalmi útvesztőben. Erre vállalkozott a Princeton Egyetem német politológia professzora, Jan-Werner Müller, aki a magyar közönség számára is ismert lehet, mivel többször nyilatkozott a magyar politika jelenlegi állapotáról, sőt könyvet is megjelentett róla. Míg utóbbi sajnos nem olvasható magyarul, az eredetileg 2016-ban németül, majd angolul is világot látott Mi a populizmus tavaly óta már elérhető a hazai könyvesboltok polcain is.

orban_brutes_2.pngOrbán a populista vezetők társaságában a francia Courrier international címlapján

Müller populizmusdefiníciójának két eleme van: a populizmus egyrészt elitellenes, másrészt tagadja a pluralizmust – a két jellemző egyszerre szükséges és elégséges feltétele annak, hogy egy politikai mozgalmat populistának nevezzünk. Az egyes populisták között számos eltérés lehet részletkérdésekben, de általános jellemzőjük, hogy egy korruptnak tartott elittel szemben lépnek fel, miközben azt állítják, ők és egyedül ők képviselik a(z igazi) népet.

A két jellemzőből a második az igazán izgalmas, és ez az, ami a populisták különösségét és veszélyességét adja. Az elitellenesség ugyanis önmagában pozitív is lehet, amennyiben valóban van egy korrupt, nehezen mozdítható elit, amely megérett arra, hogy leváltsák. A pluralizmus tagadása ugyanakkor magát a demokráciát rombolja le, hiszen nincs olyan, hogy homogén nép, csak különböző felfogással bíró emberek. A populizmus viszont egységes népet tételez, amelynek egy és csak egy akarata és érdeke lehet. Ebből már egyenesen következik, hogy aki mégsem úgy gondolkodik, mint a populisták, az már nem a nép része, hanem idegen test benne, sőt a „nép ellensége”.

Az egyetlen nép egyetlen és igazi akaratát természetesen képviselnie kell valakinek, és ez a valaki a populista vezető. A populista vezető nem vitatkozik, hanem tudja, mit akar a nép, és mit kell tennie ahhoz, hogy ezt az akaratot megvalósítsa. Müller ezen a ponton Orbán Viktortól idéz, aki kijelentette, nincs szükség vitákra, a józan ésszel bíró politikus tudja, mit kell tenni.

muller_populizmus.jpg

Ha a populisták a nép valódi képviselői, akkor ezt hogyhogy nem mindig tudja a nép? Hogyan nyerhetnek választást nem populista erők? Erre is több válasza lehet a populistának. Hivatkozhat a „csendes többségre”, akik – félve az elit haragjától – nem merik hangjukat hallatni. Hozzátenném, a populista azt is mondhatja, hogy a nép még nem ismerte fel, hogy a populisták képviselik az ő valódi érdekét. Gondoljunk csak Vona Gáborra, aki még 2010-ben azt mondta, Magyarország kétharmada valójában jobbikos, csak még nem tud róla. Ha a populista színleg bele is törődik a számára vereséget jelentő választási eredménybe, különbséget tehet az „erkölcsileg helyes” szavazatok és az empirikus választási eredmények között. Itt ismét Orbán Müller példája, méghozzá 2002-ből, amikor az akkori választási veresége után azt mondta: „A Haza nem lehet ellenzékben”. Ebben a mondatban benne van az egész populizmus.

Ha aztán a populista egyszer hatalomra kerül, onnantól kezdve az lesz a fő törekvése, hogy bebetonozza hatalmát, és leválthatatlanná tegye magát. A nép helyesen döntött: most már választás is igazolja, hogy a populistának morális felhatalmazása van a nép vezetésére. De mi lesz ilyenkor az elitellenességgel? Természetesen ez sem vész el, hiszen mindig rá lehet mutatni egy külső, illetve egy háttérben ténykedő belső elitre, amelyekkel szemben meg kell védeni a hazát. A populista ezért vizionál örökösen összeesküvés-elméleteket, apokaliptikus összecsapást a haza képviselői és a haza ellenségei között, ezért folyamatos kampány a kormányzása. Hogy ezt lássuk, nem kell messzire mennünk, elég csak ránéznünk a Brüsszel- és Soros-ellenes plakátokra.

A populista hatalom bebetonozásának számos eszköze van. Az első ilyen az állam „megszállása”, „gyarmatosítása”. Nem meglepő, hogy Müller példája itt is Orbán, aki minden fontos pozícióba a saját embereit helyezte. A második a gazdasági klientúra kiépítése – a legfőbb példa itt is Magyarország. A korrupt elittel szemben fellépő populisták egy ugyanolyan, vagy még korruptabb rendszert hoznak létre, csakhogy ez nekik nem árt, a híveik ugyanis azt gondolják, ezt „értük” csinálják. „Egyértelmű, hogy a populisták támogatói úgy látják, a korrupció és az uram-bátyám világ nem valódi problémák, amíg úgy látszik, hogy ezek a morális, keményen dolgozó »mi« érdekében vannak, és nem az immorális, sőt akár külföldi »ők« érdekében” – írja Müller. Szerintem nem szükséges kommentár.

A harmadik fontos eszköz a civil társadalom elleni támadás, a civil szervezetek kriminalizálása. Ez is a populizmus logikájából következik, ugyanis a civilek ellenállása potenciálisan alááshatja a populisták maguknak vindikálta jogát a nép kizárólagos morális képviseletére. Természetesen itt is Orbán a példa, aki Putyinhoz hasonlóan idegen ügynököknek titulálja és törvényileg is szankcionálni kívánja az NGO-k képviselőit. Müller nem ejt róla szót, pedig itt meg lehetne említeni a populisták egy sajátos vívmányát, a GONGO-kat, vagyis a kormány által szervezett nem kormányzati szervezeteket. Erre is van egy kiváló magyar példa: a CÖF. A populisták ugyanis nem tagadják a civilek, a civil társadalom létét, hanem azt állítják, az is mellettük áll.

orban_putin.jpgVlagyimir Putyin és Orbán Viktor

Még két fontos kérdést felvet Müller: mi a populizmus sikerének titka, illetve mit lehet tenni a populizmus ellen. Az előbbi megértése nélkülözhetetlen az utóbbihoz. Bár számos tényezőt meg lehet említeni, melyek mind a populizmus sikeréhez vezettek, a legfőbb ok Müller szerint az, hogy a II. világháború utáni liberális demokráciák a totalitárius ideológiák népbutító képességét látva és az ettől való félelemben túlbiztosították a népszuverenitás korlátlan érvényesülésével szembeni fékeket. Egy olyan rend – írja Müller – amely a népszuverenitással szembeni bizalmatlanságra épül, mindig különösen sebezhető lesz azokkal szemben, akik a nép egészének nevében lépnek fel.

A problémát persze nem önmagában a fékek és ellensúlyok rendszere jelenti, hanem a politikai professzionalizálódása és az emberektől való eltávolodása, vagyis a technokrácia létrejötte. A technokraták szembemennek a demokrácia mint népképviselet elvével, azt tartván, hogy ők és egyedül ők képesek a szakszerű kormányzásra. Müller szerint valójában sokkal kevésbé különböznek a populistáktól, mint azt gondolják: ugyanis ők is az egyetlen igazság letéteményeseinek tartják magukat, és szükségtelennek gondolják a vitákat. Ők mindig jobban tudják, mi jó a népnek, és ezt akkor is keresztülviszik, ha a nép ezt nem így érzi. Ha már ennyi magyar példát idéz Müller – szerintem joggal –, ide is kívánkozna egy jó magyar példa, méghozzá a néhai SZDSZ-é. „Ha lecsapolják a mocsarat, arról nem kérdezik meg a békákat” – mondta a párt egykori elnöke és gazdasági minisztere, Kóka János. Kóka ma már Szijjártó Péter delegációjában utazgat külföldre.

A technokrácia a 2008-as gazdasági válság után hallatta legerősebben a hangját, például az euróválság kezelésekor, és ez indította be sok országban a populizmus térnyerését. A technokrácia valós veszély tehát Müller szerint, s ha a populizmus elleni fegyvereket keressük, egyszersmind a technokrácia ellen is küzdenünk kell. A demokráciát újra közel kell hozni az emberekhez, különösen azokhoz, akik kirekesztettnek érzik magukat a társadalomból. Csak így győzhető le a populizmus és nyerhető vissza az igazi, pluralizmuson alapuló demokrácia.