Beleshetünk Putyin hálószobájába?

Jason Matthews: Az árulás palotája (kémregény, 2018)

A Vörös veréb szerzője ezúttal kicsit túllőtt a célon – vagy csak mi érezzük így?

A csapnivaló filmváltozat sem tudta elfeledtetni velünk, hogy mennyire szerettük Jason Matthews első regényét. A Vörös veréb egyszerre volt profin megírt kémtörténet, valamint a maga nemében különleges olvasmány – elég csak az emlékezetes ételreceptekre gondolni. A titkosszolgálati elemzőből íróvá avanzsált Matthews azóta immár két további regénnyel sorozattá bővítette Dominyika történetét, melyek közül Az árulás palotája már magyarul is elérhető.

arulaspalotaja-film.jpg

Olvasás közben az lehet az érzésünk, hogy Matthews a sikeres első részt követően mindenáron még nagyobbat akart dobni a másodikkal, emiatt több téren is túltolta a biciklit: mint Dominyika misztikusba hajló vonásai, mind az orosz elit leírása kapcsán. Ugyan mi, magyarok is kezdünk megtapasztalni egy haveri alapon épülő rendszert, az orosz viszonyok szélsőséges leírását túlzónak érezhetjük – persze, könnyen beszélünk Moszkvától 1500 kilométernyire.

Illetve valahogy túl meseszerű az egész: egy fiatal kémlány rögtön felkelti Putyin figyelmét, aki nem csak Dominyika mellét fogdossa, de a bizalmába is avatja az árulót, az amerikaiak így tehát részletes képet kapnak az orosz elnök számos gondolatáról, sőt, befolyásolni is tudják az orosz geopolitikai érdekeket. Nem is annyira az ötlet a furcsa, inkább az, hogy Matthews már mostanra ilyen magasra juttatta főszereplőjét: mi lesz 2-3 könyvvel később? Dominyika maga lesz az orosz elnök, egyszersmind az amerikaiak téglája?

arulas.jpg

Matthewsnak továbbra sem sikerült megfelelő arányt találnia a karakterárnyalás problémájára – az már az első rész kapcsán is megfigyelhető volt, hogy túlságosan egyértelmű a szereposztás: a jók teljesen jók (rendszerint az amerikaiak), a rosszak tényleg gonoszak (rendszerint az oroszok). Ez továbbra is így van, bár lehetséges magyarázatul szolgálhat, hogy ezeket a definíciókat mintegy Dominyika színes szemüvegén át látjuk, ő pedig nem véletlenül lett hazaáruló, nyilván így érez az oroszokkal és amerikaiakkal kapcsolatban.

Jó hír, hogy az ételreceptek továbbra is megtalálhatóak minden fejezet végén, és bár olykor megmosolyogtatóan érezhető, hogy Matthews csak azért „eteti” meg a karaktereit az adott fejezetben, hogy a végén jöhessen a recept, ez a „monkos” tulajdonsága nem csak elnézhető, de szerethetővé és viccessé is teszi az egészet.

Sőt, az orosz konyha nagy rajongójaként, részemről egy-két receptet ki is fogok próbálni.