Ez Ennio Morricone hat legkiválóbb filmzenéje

Nehéz választani az olasz mester elképesztő életművéből – mi a mostani budapesti koncert apropóján mégis megpróbáltuk.

Egy maréknyi dollárért (1964, rendező: Sergio Leone)

Listánk első tételével kapcsolatban rögtön vita volt a szerkesztőségben. Volt, aki a Volt egyszer egy vadnyugatért, volt, aki a A Jó, a Rossz és a Csúfért kardoskodott. Az pedig nem kérdés, hogy egy western kellett, mert azért milyen lenne már, ha Ennio Morricone legjobb öt műve között egyetlen western sem lenne. Az Egy maréknyi dollárért végül kissé szimbolikus választás lett: ez volt AZ "első" nagy dobása a maestronak. És talán ez az első olyan filmzene, ahol teljes mélységében meg tudott mutatkozni Morricone zsenije: az Egy maréknyi dollárért dallamaiban egyszerre jelennek meg klisék és újdonságok, westernjellemzők és klasszikus olaszos motívumok. Kevés rendező meri vállalni, hogy a zene ennyire domináljon egy-egy filmben – Sergio Leone ilyen volt. Ahhoz, hogy Morricone az legyen, ami, alighanem ez is kellett.

morricone-art_go.jpgMorricone vezényel (kép forrása: www.enniomorricone.org)

Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970, rendező: Elio Petri)

A nem rövid című politikai krimit Ennio Morriconén kívül a főszereplő, Gian Maria Volonté személye is köti Sergio Leone Dollár-trilógiájának első két darabjához, ugyanis azokban ő játszotta a főgonoszt. Ezúttal egy magas rangú rendőrtisztet alakít, aki megöl egy prostituáltat, hogy tesztelje, vajon a hatalom, melynek ő is része, elítéli-e tettéért, vagy a gépezet nem hagyja veszni hagyni egy fontos fogaskerekét. Morricone sejtelmesen fülbemászó zenét írt a legjobb idegen nyelvű film Oscarját elnyerő filmhez, és bár rendszerint ugyanazt a zenei témát ismétli, ez annyira szuggesztív és erőteljes, hogy szinte lehetetlen szabadulni a hatása alól. A Morricone-zenékre sokszor jellemző pátosznak itt nyoma sincs, a hatalom működésmódjáról szóló kemény bűnügyi filmhez méltóan erős és ütős zenei anyag született.

A profi (1982, rendező: George Lautner)

Egyfelől kifejezetten széles körben ismertek A profi dallamai (sokan, akik hallják, és akiknek dereng valahonnan, talán azt se tudják, hogy ez filmzene), másfelől – és ez az érzésem a lista összeállításakor megerősödött – úgy tűnik, színvonalához képest szakmai szempontból talán ez Morricone leginkább alulértékelt műve. Hogy ennek mi az oka, jó kérdés – talán az, hogy francia filmről beszélünk, amely még saját hazájában is csak a negyedik legnézettebb volt bemutatása évében. Ez azonban semmit nem von le Morricone érdemeiből, és azért az tényleg beszédes, hogy ha díjakat nem is söpört be, maga a zene túlnőtt filmén és önmagán, a világ legismertebb klasszikus filmzenéi közé emelve magát.

A misszió (1986, rendező: Roland Joffé)

Nagy dilemmát jelentett a lista összeállításakor, hogy A misszió vagy a Volt egyszer egy Amerika (1984) kerüljön fel erre a listára: végül – elsősorban sokszínűsége miatt – előbbire szavaztunk. Érthetetlen, hogy Morricone hogy nem lett már ezért az alkotásért Oscar-díjas. Pátosztól, sablonoktól mentesen, mégis folyamatosan megújulva, a nézők figyelmét fenntartva beszélni a zene nyelvén egy ilyen témáról: mindenképp elismerésre méltó. Félreértés ne essék, a Volt egyszer egy Amerika méltán ma is népszerű kultfilm, A misszió minőségében talán nagyobb része van az olasz mesternek.

Maléna (2000, rendező: Giuseppe Tornatore)

A Maléna (nem biztos, hogy csak) egy generáció számára vált valódi kultfilmmé, és ez nem csak Monica Bellucci elképesztő melleinek köszönhető, hanem a film témájának is. Még ha nem is igazán akarják bevallani, sokan mennek át ugyanazon, mint az alkotás fiatal férfi főszereplője. Mindezt a film egészen különleges hangulatvilággal ábrázolja, mely Koltai Lajos operatőri munkája mellett Morricone dallamainak is köszönhető. Hallgatva zenéjét, csukott szemmel is megelevenedik előttünk – méghozzá olykor egyszerre – mindaz a fiatal reménykedés és vágyakozás, valamint mindaz a kétség és gyász, ami a film képkockáinak során is virtuóz módon váltakozik.

Aljas nyolcas (2015, rendező: Quentin Tarantino)

Kevés rajongó, sok szkeptikus: így fogadta a nagyközönség Tarantino legújabb westernjét. Ha azonban kicsit belegondolunk abba, hogy a rendezőgéniusz nem titkolt célja volt a film elkészítése kapcsán, hogy végre megnyeresse Morriconéval az Oscar-díjat, mindkettejük előtt kalapot kell emelnünk és lengetnünk. Normál esetben a zeneszerző a rendező keze alá dolgozik, itt – mondhatnánk – inkább fordítva történt: a filmben minden benne van, aminek segítségével maga Morricone is újra bizonyságot tehetett virtuozitásáról. A végeredmény mégis inkább egyenrangú közös munkának tűnik, és mi sem bizonyítja jobban ennek a két őstehetségnek a munkáját, mintsem hogy egyébként összességében is jó film lett az Aljas nyolcas. Végül is helyénvaló, hogy Ennio Morricone egy western segítségével nyerte meg az aranyszobrot – mint ahogy az is, hogy egy olyan filmzenével diadalmaskodott, ami kétségtelenül modernebb és sokszínűbb, mint a huszadik századi elődjei.