Könnyen csúszó kémínyencség

Jason Matthews rutinos írókat megszégyenítő módon írt sikeres és hiteles (vagy legalábbis annak álcázott) kémregényt.

Közös elvárás a jó krimi és a jó kémregény iránt, hogy legyen izgalmas, kiszámíthatatlan – mégis utóbbi könyvek esetében valamiért jóval elnézőbbek vagyunk, ha a szerző feláldozza a váratlan fordulatokat a hitelesség, precizitás oltárán. A Vince Flynn által megalkotott egyszemélyes igazságosztó gépezetről, Mitch Rappről szóló történetek ugyan kétségtelenül tartalmasak, gyorsak és kiontott terroristavértől vöröslőek, de azért komolyan venni nehezen tudjuk őket: egy bürokratikus, még ha titkosan is, de jól dokumentált amerikai kormányszerv esetében is bajosan képzelhető el egy teljes mértékben öntörvényű bérgyilkos működése.

redsparrow1.jpgJennifer Lawrence a készülő filmváltozat egy jelenetében

Jason Matthews azonban jó arányban vegyíti a valóságot és a fikciót, miközben egyensúlyba hozza a huszonegyedik századi jelent a John le Carré-i konspirációs, sakkjátszma-jellegű kémvilággal, a hidegháborús hangulatot a putyini valósággal. És bár a Vörös veréb nem túl sok, egészen pontosan nulla kiszámíthatatlan fordulattal, váratlan csavarral lepett meg, szívesen olvastuk Matthews regényét. Részben azért, mert a történet helyén kezeli magát, és meg sem próbál világbékét jelentő atomtámadással, többmilliárd dolláros pénzmosással és miegymással riogatni a nagyobb hatás kedvéért.

Nem. A Vörös veréb az, ami: egy, a CIA és orosz ellenlábasa közötti stratégiai játszma egy fejezetének bemutatása néhány terepen dolgozó ügynök, és egy pikáns hátterű lány részvételével, Moszkvában, Helsinkiben, New Yorkban, Athénban. Épp az előbb említett lány, a kémfőnök nagybátyja parancsára a kurvaképzőt verébiskolát abszolváló Dominika története (és személyisége az), ami kicsit szubracionális, de ennyi mindenképpen kell egy kémregénybe, főleg egy, az átlagemberek számára amúgy is rejtélyesnek tűnő világ bemutatása kapcsán.

Aredsparrow2.jpg másik, ami miatt szívesen olvastuk a Vörös verebet, az, hogy halványan emlékeztet néhány korábban olvasott vagy látott kémsztori-élményünkre. A már említett le Carré-i stílus mellett felsejlik a Kémek hídjában látott éjjeli fogolycsere-jelenet, a Tom Clancy által megrajzolt kettős ügynök, a Kardinális, a sokszor olvasott néma KGB-s gyilkosfigura, ésatöbbi, ésatöbbi.

Ezek az utalások azonban korántsem annyira zavaróak és direktek, hogy plágiumot vagy klisét kiáltsunk: épp csak annyira azok, hogy ismerőssé tegyék a környezetet, atmoszférát, karaktereket, cselekményt. És bár részben ez az, ami miatt meglepetéseket nem tartogat a Vörös veréb, ettől lesz olvasmányos, figyelemreméltó és emlékezetes is. A női főszereplő egyszerre törékeny és érzéketlen, ártatlan és prostituált, jelentős és eltiporható karakterétől és a vele történtektől pedig egyedi.

Kifejezetten frappáns és emlékezetes a Vörös veréb egyik jó ötlete, a minden fejezet végén megtalálható, az adott részben megemlített ételt bemutató recept. Főleg akkor mosolyogtunk ezen, amikor amúgy nem lett volna indokolt ételt vinni a cselekménybe, pusztán ez a struktúra kívánta azt meg. De ez egyáltalán nem zavaró: ennyi szimmetriavágy és erőltetettség bőven megbocsátható Jason Matthewsnak. Arról nem is beszélve, hogy legalább a magyar olvasók is jobban megismerhetik végre a hazánkban méltatlanul alulértékelt orosz konyha jellegzetes fogásait.

Mint az ismeretes, hamarosan érkezik a Vörös veréb filmváltozata is, a főszerepben Jennifer Lawrence-szel – a forgatás jórészt Budapesten zajlott. Bár nagy rajongói vagyunk a fiatal színésznőnek, a könyv alapján nem pont rá gondoltunk volna Dominikaként; mindenesetre kíváncsian várjuk az eredményt. Azért picit aggódunk, ismerve Hollywood töketlenségét (a Vlagyimir Putyinra közvetlenül vonatkozó regénybeli részek például nem, vagy nem pontosan úgy szerepelnek a forgatókönyvben, nehogy sértődés legyen…). És persze amiatt is, mert a lassabb tónusú kémregények filmváltozatát sokszor fel kell pörgetni – bár pont az említett Kémek hídja, vagy épp a Suszter, szabó, baka, kém is bizonyította, hogy anélkül is remekül működhet egy-egy film.