Ezek a legjobb westernek

Bár a westernt már sokszor temették, a filmkészítők újra és újra rátalálnak. A műfaj öt legjobbját gyűjtöttük össze – szerintünk.

5. A hét mesterlövész (John Sturges, 1960)

Akira Kuroszava A hét szamuráj című filmjét John Sturges helyezte vadnyugati környezetbe: egy rablóbanda által fosztogatott mexikói falu lakosai megelégelik a folytonos támadásokat, és felbérelnek hét magányos hőst, hogy tanítsák móresre a banditákat. A filmhez a korszak nagy színészeit sikerült megnyerni: Yul Brynner, Steve McQueen, James Coburn vagy éppen Charles Bronson a mesterlövészek szerepében láthatóak, a bandavezért Eli Wallach alakítja. A hét mesterlövész egyik ereje éppen a karakterekben rejlik, a legizgalmasabb talán nem is a küzdelem, hanem a hetek összeverbuválása. Ahogy a legtöbb westernben, itt is jófiúk és rosszfiúk harcát látjuk, és ha veszteségek árán is, de végül természetesen a jók győznek. Az 1960-as eredetit nemrég Antoine Fuqua kísérelte meg újraértelmezni, szerény sikerrel.

4. Django elszabadul (Quentin Tarantino, 2012)

Django nevét Sergio Corbucci azonos című 1966-os spagettiwesternjéből kölcsönözte az amerikai film fenegyereke, Quentin Tarantino. Az eredetiben a nálunk leginkább Árpád fejedelemként ismert Franco Nero játszotta a címszerepet, aki egy rövid jelenet erejéig a 2012-ben készült filmben is tiszteletét teszi. Django azonban itt nem fehér westernhős, hanem felszabadított rabszolga, aki egy tréfásan kegyetlen német fejvadász, Dr. Schulz mellé szegődik bűnözőket lövöldözni. Legnehezebb feladatuk aztán nem ez lesz, hanem Django kedvesének, Broomhildénak megszabadítása a brutális rabszolgatartó, Calvin Candie szolgálatából.

django.jpg

Ahogy máshol, Tarantino itt sem spórol a kegyetlenséggel: loccsannak az agyvelők, ömlik a vér, a végén alig marad valaki életben. A színészek és az általuk életre keltett figurák kiválóak: bár Jamie Foxx Djangója nem tesz annyira mély benyomást, de a Becstelen brigantik sok nyelven beszélő SS-tisztjeként megismert Christoph Waltz itt is gondoskodik a feledhetetlen humorról; Leonardo DiCaprió szintén nagyot alakít Calvin Candie szerepében; de talán a legizgalmasabb karakter a Tarantino-filmekből szinte elmaradhatatlan Samuel L. Jackson a végletesen szolgalelkűvé vált rabszolgaként. Az idióta ku-klux-klánosokért pedig külön piros pont Tarantinónak.

3. Nincs bocsánat (Clint Eastwood, 1992)

Clint Eastwood a western műfajának ma élő klasszikusa, nemcsak Leone mindjárt tárgyalandó trilógiájának főszereplőjeként, hanem rendezőként is. A kevésbé érdekes A törvényen kívüli Josey Wales című rendezése klasszikus bosszútörténet jókkal és rosszakkal, az 1992-es Nincs bocsánat azonban csavar egyet az ismert erkölcsi sablonon: a visszavonult, valaha asszonyokat és gyerekeket is gyilkoló bandita, Bill Munny harmadmagával indul levadászni két cowboyt, akik felelősek egy örömlány arcának szétszabdalásáért. Persze nem emberbaráti szeretetből, hanem jó pénzért teszik, és minden menne is a maga útján, ha nem köpne bele a levesbe a városát brutálisan pacifikálni akaró seriff, Little Bill. Miután utóbbi halálra kínozza Bill Munny legjobb barátját, Nedet, a valódi bosszú sem maradhat el. Eastwood filmjében már nyoma sincs a klasszikus westernhősöknek: a műfaj deheroizálását látjuk, de épp ettől lesz életszagú, valóságos.

2. A Jó, a Rossz és a Csúf (Sergio Leone, 1966)

A western nem maradt amerikai kiváltság, a műfaj a hatvanas években Európába is átszivárgott, méghozzá elsősorban Olaszországba. A „spagettiwestern” lényegében külön műfajjá lett, számtalan film készült, például Bud Spencer és Terence Hill is egy ilyenben játszott együtt először. A spagettiwestern igazi mesterévé Sergio Leone vált, aki szinte teljes életművét a műfajnak szentelte. Az úgynevezett Dollár-trilógia darabjainak főszereplőjét Amerikából kölcsönözte: az akkor még kevésbé ismert fiatal színész, Clint Eastwood ezekben a filmekben alapozta meg hírnevét.

Az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárért többért is nyugodtan szerepelhetne egy ötös listán, de mivel nem tölthetjük fel az egészet Leone-filmekkel, az utolsó, egyben a legjobb darab, A Jó, a Rossz és a Csúf képviseli a trilógiát. Az Eastwood, a Lee van Cleef és az Eli Wallach játszotta három figura egy temetőben eldugott kincs felkutatására indul, miközben szövetséget kötnek, átverik egymást, kibékülnek, újra átverik egymást, újra kibékülnek, hogy aztán a végén egy hármas párbajjal döntsék el, kit illet a mesés vagyon. Leone a fanyar humorú westernsztoriba beleszövi az amerikai polgárháború véres kegyetlenségét és értelmetlenségét is, kvázi háborúellenes kiáltványt is megfogalmazva. Ennio Morricone zenéje pedig nem fog kimenni a fejünkből.

1. Volt egyszer egy vadnyugat (Sergio Leone, 1968)

Nem szeretünk nagy szavakat használni, de a Volt egyszer a vadnyugat kedvéért megtesszük: a western műfaja kétség kívül itt ért a csúcsra, szórakoztatásból igazi művészetté lett. Itt is klasszikus bosszútörténettel van dolgunk, de már nem annyira a történet izgalmas, hanem a történetmesélés. A megszokott szájbarágós dramaturgia helyett balladai homály uralkodik: a legvégéig nem tudjuk például, a Harmonikás miért akar bosszút állni a kegyetlen Franken, de a cselekményen belüli ok-okozati összefüggések is gyakran homályba vesznek, így nekünk, nézőknek kell koherens egésszé gyúrnunk a sztorit. A hagyományos történetmesélés felrúgása a hatvanas évek nagy rendezőinek műve Godardtól Jancsóig, Leone pedig sikeresen párosította a modern művészfilm eszköztárát a western hagyományával.

Szinte természetesnek vehető ezért, hogy Charles Bronson ide, Henry Fonda oda: az amerikai közönség közömbösen fogadta az Olaszországból importált alkotást, ahogy Leone következő és utolsó filmjét, a Robert De Niro főszereplésével készült Volt egyszer egy Amerikát is, amely pedig a gengszterfilm műfaját fejelte meg az idő és az emlékezés prousti játékával. A Volt egyszer egy vadnyugat nem lenne ugyanaz az állandó alkotótárs, Ennio Morricone zenéje nélkül: a kísérteties harmonikaszóló az ember zsigereibe írja bele magát, a már-már túlontúl szép melódiák pedig szinte magasztossá varázsolják a Tonino Delli Colli fényképezte vadnyugati tájakat. Akinek ez sem elég, az a fiatal Claudia Cardinaléban gyönyörködhet.

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!