Visszajöttek

1945 (magyar történelmi dráma, 2017)

A kopaszra nyírt, a szerepért több kilót magára vevő Rudolf Péter zseniális: pont így képzelünk el egy falusi Napóleont.

1945, egy kis falu valahol Magyarországon. A németek sehol, az oroszok már nem csak a spájzban: új megszálló, új rend, új világ. Az élet megy tovább, immár zsidók nélkül: rájuk már csak az izraelita temető, a volt imaház, eldugott fényképalbumok és kirakatba tett használati tárgyak emlékeztetnek, amelyek törvényes (!) úton új tulajdonosaikhoz kerültek. Természetesen azokhoz, akik aktívan kivették részüket a zsidók deportálásából.

1945-2.jpg

A bűn bűn marad, de ha nincs senki, aki felhánytorgassa, mintha meg sem történt volna. A lelkiismeret és/vagy a büntetéstől való félelem csak akkor szólal meg, mikor úgy tűnik, mégis van. Két zsidó – apa és fia – érkezik vasúton két ládával, és megindulnak az állomástól jó egy órányi járásra lévő faluba egy lovasszekér kíséretében. Az állomásfőnök biciklire pattan, hogy lóhalálában megvigye a hírt: visszajöttek. És ez pont elég arra, hogy a falu élete gyökeresen megváltozzon, felszínre bukkanjanak a régi bűnök, előbújjon az elfojtott bűntudat, kitörjenek a meg nem vívott konfliktusok. A legklasszikusabb, a görög tragédiák világát idéző dramaturgia ez: hasonlóan tudódik ki Thébaiban a várost sújtó döghalálnak köszönhetően Oidipusz király régi bűne.

A Szántó T. Gábor novellájából íródott történetben a tér, az idő és a cselekmény hármas egysége is szinte tökéletesen megvalósul: mindössze néhány óra eseményeit látjuk másfél órában elbeszélve. Hogy mi a két zsidó célja, senki nem tudja, és ez épp elég ahhoz, hogy teljesen összezavarodjon mindenki. Így látunk bele a falu életébe, egyszerre a jelenébe és a múltjába. Török Ferenc rendező tűpontos képet fest erről a világról, erről a kicsiny, zárt és szigorú hierarchiára épülő közösségről, ahol mindenki ismer mindenkit, semmi nem maradhat titokban, mégis a legnagyobb bűnök is meg nem történtté tehetőek, ha a hierarchia csúcsán lévők úgy akarják.

A megkérdőjelezhetetlen tekintélyű első ember a falu jegyzője: egyik kezével kegyet, a másikkal pofont oszt, az udvaron jókedvűen urambátyámozik, a sötét szobákban sötét ügyeit intézi. Rendőr hozza-viszi oldalkocsis motoron, rajta tartja a szemét mindenen és mindenkin; a ruszkikkal alázatos, feleségével goromba, fiával kioktató, a sánta veteránnal lekezelően kedveskedő. A teljesen kopaszra nyírt, a szerepért több kilót magára vevő Rudolf Péter zseniális: pont így képzelünk el egy falusi Napóleont, aki élet és halál uraként épp olyan hatalmasnak érzi magát, mint az egész Európát meghódító hadvezér. Lelkiismeretlen gazember, aki feljelentette zsidó barátját, csak hogy megszerezze illatszerüzletét, melyet majd fiának menthet át más időkre.

1945-1.jpg

De a fia nem kér ebből. Tasnádi Bence az apa által elnyomott, gyámsága alatt tartott fiút alakít, akiben mélyen benne forr a gyűlölet apjával szemben és mindazzal, amit ő képvisel. A zsidók érkezésekor végre elég erősnek érzi magát, hogy talpára álljon, és szembefordulva apja bűneivel, otthagyja ezt a rémes világot. A Nagy-Kálózy Eszter által játszott anya férje erőszakosságának áldozata, neki éppúgy elege van ebből az életből, de már nem menekülhet el.

A film többi szereplője is jól megírt, életszagú karakter, legyen szó Znamenák István állomásfőnökéről, aki vasutasként persze mindent tudott a deportálásokról; a Szarvas József által játszott bűntudattól gyötört bűntársról vagy a Szirtes Ági által alakított feleségéről, aki viszont jogosnak gondolja júdáspénzen szerzett jussát; Gados Béla cinkos plébánosáról, Terhes Sándor pribék rendőréről, Székely B. Miklós egykedvű kocsisáról vagy Szabó Kimmel Tamás oroszokkal parolázó Jancsijáról. Az Angelus Iván által játszott öreg zsidó és a Sorstalanság Köves Gyurijaként ismert Nagy Marcell pedig már-már misztikus, a halottak világából előjött alakokat idéznek.

Nem sokon múlik, hogy az 1945, ha nem is a Saul fiához hasonló remekmű, de hosszú időkre emlékezetes holokausztfilm legyen, a holokauszt tényleges megmutatása nélkül. De igazán átütő mégsem lesz. Fő hibája, hogy túl gyorsan történik minden, nem hagy elég időt a karakterek és a köztük lévő konfliktusok építkező bemutatásának. Mintha nem venné észre, hogy jóval több van benne, mint amit láttat is, hogy alaposabban és mélyebben lehetne megmutatni az egyes szereplőket és viszonyaikat, különösen a jegyző és fiának összetett kapcsolatát.

Ragályi Elemér gyönyörűen fotografált fekete-fehér képei tökéletesen illenek a film világához – ezt a történetet színesben nehéz is lenne elképzelni. Szemző Tibor zenéje nagyon sokat ad a film hangulatához, nem tolakodik előtérbe, mégis erősen és hatásosan festi alá a történéseket. Török Ferenc jól ért a feszültségteremtéshez, de ez nem a thrillerek, hanem a legjobb westernek feszültségét idézi. A Moszkva tér rendezője megmutatja, hogy egy a tőle megszokotthoz képest teljesen új műfajban is tud jelentőset alkotni, sőt, első filmje óta messze ez a legjobb munkája.

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!