Pintér Béla elvicceskedte

Szívszakadtig (Pintér Béla és Társulata - Szkéné Színház)

Az előadás csupán a felszínt kapargatja, ha mégoly sok oldalról teszi is ezt. Vagy talán éppen azért.

Bárki azt kérdezi tőlem, milyen előadást érdemes megnézni, zsigerből Pintér Béla színházát mondom neki. Tarkón csap, állon ver és megtisztít. Megmutatja, milyen az ember, amikor éppen azáltal a legemberibb, hogy már-már állat. Pintér Béla nem moralizál, nem esztétizál, a sötét oldalunkat tolja túl az agyunkon egészen a lelkünk mélyére (ha szabad ilyet mondani). Ami persze morál is és esztétikus is – ha nem is a szép esztétikája.

szivsz_19.jpgSzívszakadtig (fotó: Mészáros Csaba)

Az utóbbi években a vegytisztán emberi látleletek helyére az ember mint közéleti lény, mint egy valamilyen (eléggé hervasztó) társadalom tagjának a krónikái kerültek. Ezek közül a Titkaink igazi remeklés az ügynökmúltról, a magánélettel való revolverezés lélek- és társadalomtanáról, a Fácántánc egy ötletekkel túlzsúfolt társadalmi szatíra, A bajnok pedig, amit a budapesti Katonában rendezett, minden formai varázslás ellenére a közhelyesség irányába csúszott el (le). Legújabb bemutatója a Szívszakadtig szintén ebbe a közéleti vonulatba illeszkedik.

Pintér Béla legjobb rendezései olyanok, mintha a görög tragédiákat honosítaná a Kárpát-medencére. Előadásai közben jól tudjuk, de legalábbis érezzük, hogy amit felmutat, nem úszható meg tragédia nélkül, miközben tehetetlenül és megrökönyödve követjük az eseményeket, és amikor eljön az igazság pillanata, mégis döbbenten állunk előtte. Ilyenkor a profán, helyenként vulgáris kisszerűségeken való nevetés sem könnyít rajtunk, az teszi egyáltalán elviselhetővé az egészet. Tényleg milyen gyökerek vagyunk, gondoljuk már-már megkönnyebbülve, aztán a következő pillanatban megláthatjuk, hová vezethet a gyökérségünk. A Szívszakadtig előadásában mindennek nyoma sincsen.

szivsz_01.jpgSzívszakadtig (fotó: Mészáros Csaba)

Egy nagyon-nagyon szívbeteg lány és egy nagyon szívbeteg fiú kapcsolata épül ki és le – szívátültetéssel, családdal, fordulatokkal. Pintér Béla legújabb rendezésében kap egy pofont a korrupt egészségügy, egy nagyobbacska tockost a mássággal szembeni előítéletünk, egy másikat a mássággal szembeni előítélettel szembeni előítélet. Egy oldalvágás a magánéleti drámáit frappírozó médiamunkások felé, egy laza csuklómozdulat a migránskérdés irányába. Ami fájóan hiányzik mindebből: a KO és a tus. A jól megírt dráma helyén hol komikus, hol már-már megindító ötletbörze áll, érdekes cselekményláncra fűzve és egy keretjátékkal megspékelve. Az előadás csupán a felszínt kapargatja, ha mégoly sok oldalról teszi is ezt. Vagy talán éppen azért.

Hogy mindez mégis elszórakoztat, az elsősorban a jópofa poénoknak és a poénokat szervírozó színészeknek köszönhető. A legtöbb magas labdát ezúttal is Thuróczy Szabolcs kapja, aki ezeket az egyszerre önfeláldozó és önmagán uralkodni próbáló, botegyszerű apa szerepében rendre be is lapátolja. De mindenki kap néhány humorbonbont vagy egy megmosolyogtatóan elrajzolt figurát, amivel mindenki él is. Meglepődünk a nem túl meglepő fordulatokon és folyamatosan ráismerünk kishazánk kispolgárainak kisszerűségeire: rövidebb-hosszabb szünetekkel nevetgélünk másokon. De ki jár Pintér Bélára pusztán csak másokon nevetgélni?

Pintér Béla magasra tette önmaga számára a lécet, amit most még csak le sem ver. Egyszerűen átbújik alatta.  

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!