Bohóc a tragédiában

Michael Sturminger: Just Call Me God (Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A Just Call Me God összművészeti közegében él virtuózként John Malkovich, mindvégig irányítva és ritmizálva az előadást.

Nagy várakozás övezte a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik főprogramjának számító, John Malkovich által fémjelzett, egy fiktív diktátor élete utolsó másfél óráját bemutató Just Call Me God előadást – ez a várakozás pedig még tovább nőtt bennünk, ahogy a MüPába menet elhaladtunk a Kossuth téren zajló, CEU-ért kiálló tüntetés mellett. Vajon tudja John Malkovich, hogy mennyire aktuális lehet nálunk mindaz, amiről egy ilyen témájú produkció szólhat?

just_call_me_god004.jpgJust Call Me God (fotó: Jann Wilken)

Bajban lennénk azonban, ha most, néhány órával az előadás után meg kellene fogalmazunk, végül is miről szólt a Just Call Me God, és mi volt a célja. Könnyebb, hogy mi nem volt. Nem akart egy kortárs globális aktuálpolitikai kiáltvány lenni, és bár mind az előadás hangulata, mind a darabbeli diktátor neve – Satur Diman Cha – közel-keleti vagy észak-afrikai helyszínre utal, az egy-két Szaddamra, Kadhafira és Idi Amin Dadára vonatkozó direkt utaláson túl ezzel sem kezd túl sokat. Alighanem szándékoltan marad fiktív helyszínen, és a jelenlegi társadalmi berendezkedések különbségéről sem mond semmit. Az újságírónővel szemben mutatott lekezelő hozzáállása alapján még akár egy kis Trump-érzet is beugorhatna, ha nem tudnánk, hogy közel sem ő az egyetlen hatalommal bíró férfi, aki lekezelően bánik a nőkkel.

Bár a témafelvetés alapján az előadás véresen komoly is lehetne, igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Michael Sturminger író-rendező vezette alkotócsapat más utat választott. Malkovich takarítónő-jelmezben mészárolja le a likvidálására küldött osztagot, majd sarkosan fenyegetően kiabál az életben maradt zenésszel (Martin Haselböck) és újságírónővel (Sophie von Kessel). Szándékoltan túlzó játéka fekete humor és irónia, mely azonban, ha szükséges, egy pillanat alatt komolyra vált. A diktátori monológok alatt, néhány erős mondatnál azért megáll a levegő a MüPa nézőterén is.

A Just Call Me God legnagyobb erénye az a színpadi megvalósítás, amelyben a szöveg, a színészek, az orgonaszó és a kamera által mindvégig élőben közvetített, kivetített színpadképrész folyamatosan együtt él. És ebben az összművészeti közegben játszik, sőt él virtuózként maga John Malkovich, aki mindvégig irányítja és ritmizálja az előadás menetét. Még amikor épp más beszél, akkor is ő a központi figura, minden testtartásának, mozdulatának, sőt mozdulatlanságának oka, jelentősége van.

Mégis maradt hiányérzetünk. Nem azért, mert talán másra, komolyabbra, világmegváltóbbra számítottunk, hanem mert a karikírozás és a realista játék, a fekete humor és a dermesztően erős mondatok közötti váltásokkal, az abszurdba hajló utolsó húsz perccel együtt sem látunk, hallunk olyat, amelyet a történelemkönyvek és tévéhíradók alapján ne gondolnánk mi is. John Malkovich megrajzolja egy fiktív diktátor portréját annak hatalommániájával, tudatosan szörnyeteget mutató imidzsével, a bukástól való félelmével együtt – ezt úgy teszi, hogy élmény nézni, de akkor is ennyi, és nem több.

„Bohóc vagyok a tragédiában” – hangzik el a diktátor szájából akkor, amikor épp a saját dublőre bőrébe bújva próbálja menteni az életét és a helyzetét. Ez a mondat jól jellemzi magát a Just Call Me Godot is. John Malkovich kiváló bohóc, de a tragédián még lenne mit csiszolni.

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!