Óda a szabad sajtóhoz

A Pentagon titkai (amerikai krimi, 2017)

Teljesen érthető, hogy miért jelölték A Pentagon titkait a legjobb filmnek járó Oscar-díjra. És az is, hogy miért nem kapja meg.

Steven Spielberg az első pillanattól az utolsóig vérprofin kontrollálja A Pentagon titkait, melyben jól megkomponált koreográfiaként követik egymást a dilemmákkal, feszültségekkel és felelősségteljes döntési helyzetekkel teli pillanatok. Mindezt olyan szép képek kísérik, mint például a nyomdában készülő újság folyamatát bemutató felvételek. De ennyi, és nem több.

thepost1.jpg

A Pentagon titkai remek film, de semmilyen szempontból sem kiemelkedő, újszerűnek meg végképp nem nevezhető. A fő hangsúly az oknyomozó újságírói munkára került, szóval ezt a szálat kellett leginkább – a történet magától értetődő izgalmasságán túl – feszültséggel megtölteni. Ennek megfelelően legalább háromszor látunk eldugott telefonfülkét használó újságírót és összeszámolhatatlanul sokszor látunk úttesten átszaladó újságírót/gyakornokot, akit majdnem elüt egy autó (jellemzően taxi).

A versenytársakhoz viszonyítva viszonylag kicsi családi vállalkozásból fajsúlyos lappá váló The Washington Post, valamint a vietnami háború negatívumairól szóló elhallgatott jelentés után folyó hajsza történetét bemutató forgatókönyv számos esetben elkerüli a sziruposság vagy felszínesség egyszerű útja felé csalogató csapdákat – de nem mindig. És mivel a film már-már színdarabszerűen épül a párbeszédekre, tulajdonképpen ezen áll vagy bukik minden.

thepost3.jpg

A mellékszerepeket inkább hagyjuk is, de a két főszerepet megformáló hollywoodi gigász sem tud igazán kiteljesedni: Tom Hanks, bár kétségtelenül motorja a filmnek, kevés lehetőséget kap arra, hogy árnyalja a riválisával versengő, maximalista és amúgy a szakmai felelősségtudatot szem előtt tartó főszerkesztő alakját. Az első perctől az utolsóig ugyanazt játssza, még ha azt amúgy jó is csinálja.

Meryl Streep látszólag komplexebb feladatot kapott, hiszen a helyzetébe egyre inkább beletanuló felső-középosztálybeli úrinő figurája mellett egy-egy jelenetben megvillanthatja a kezdő üzletasszony, az érzékeny anya, vagy épp a felelős honpolgár szerepét is. Helyénvaló, hogy megkapta érte a 21. Oscar- és a 32. Golden Globe-jelölését: kérdés, hogy valaki más ugyanezért megkapta volna-e az elsőt.

thepost2.jpg

Hogy minden hibája – és (talán nem ez a legjobb szó, de) egyszerűsége ellenére miért bilincsel le mégis ez a film két órán keresztül, arra nem A Pentagon titkaiban, hanem mában rejlik a válasz. Nyilván a Nixon-kormányzatra nem egy tekintetben hajazó Trump-éra is segít dekódolni a film nem is rejtett üzeneteit, Magyarországon pedig mostanság, amikor fontos és korábban jelentős munkát végző szerkesztőségek szűnnek meg vagy bábozódnak be pusztán azért, mert a hatalomnak nem tetsző ügyeket boncolgattak, kifejezetten erősnek hatnak az újságírói etikáról, az állampolgári felelősségről, a szakmaiságról vagy akár a lelkiismeretről szóló hatásos mondatok. Nem tudtam és igazából nem is akartam kivonni magam ez alól a hatás alól.

Két évvel ezelőtt a Spotlight meglepetésre, de abszolút megérdemelten elnyerte a legjobb filmnek járó szobrot. De egyszer volt Budán kutyavásár.