Lelkemet a fiatalságért!

A címszerepet megformáló Kocsis Dénes meggyőzött minket, hogy tehetséges musicalénekesből valódi zenés színésszé vált az évek alatt.

Az utóbbi két-három évben (elsősorban operett-vonalon) erősen látható volt a Budapesti Operettszínház azon igyekezete, hogy közönségsikerek mellett szakmailag is a lehető legszínvonalasabb, profibb, tartalmasabb előadásokat állítsanak színpadra. Jó példa erre a korábban már sokszor dicsért Sybill, A chicagói hercegnő vagy épp a Riviera Girl. Musicalfronton ebből a szempontból inkább adósok maradtak egy átütő előadással – mostanáig.

_e2c7193.JPGGubik Petra és Kocsis Dénes (fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Az évad elején őszintén nem gondoltuk, hogy a februárig bezárólag talán legkiemelkedőbb előadás a Nagymező utcai teátrum nevéhez fog fűződni, de most ez a helyzet. Holott a recept meglehetősen egyszerűen tűnik: keresni egy, a történet szempontjából is magával ragadó kamara- vagy kamarásítható musicalt, felkérni hozzá egy merész, ötletes, ám a zenés műfajban jártas rendezőt, találni egy alkalmas főszereplőt és néhány erős zenés karakterszínészt.

A Kálmán Imre Teátrum megnyitásakor a színház vezetése hangsúlyozta, hogy az új helyszín alkalmas lehet kísérletező zenés színházi előadások létrehozására – miután a tavalyi évadban egy operával és egy operettel már a tettek mezején is megkezdték azt, most a Várkonyi Mátyás, Gunar Braunke és Ács János által jegyzett Dorian Gray révén is bizonyítottak.

_e2c7057xx.jpgGubik Petra, Papadimitriu Athina és Kocsis Dénes (fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Mind Oscar Wilde az ölébe hullott örök fiatalságtól megrészegülő fiatal férfiről szóló története, mind Várkonyi Mátyás igazi slágereket nem felsorakoztató, ugyanakkor a cselekményhez illően disszonáns hangulatú zenéje ideális alapanyag lehet egy tartalmas és lebilincselő előadáshoz.

Amit Réthly Attila úgy valósít meg, hogy nem nyúl semmilyen váratlan, semmilyen újszerű rendezői eszközhöz. Egyszerre veszi komolyan az alapanyagot, és tér el egyre inkább a realista, valósszerű megközelítéstől. Ahogy torzul egyre inkább Dorian Gray elméje, úgy kerülünk bele mi magunk, nézők is az előadás belső világába. Amíg az első felvonás még viszonylag hűen követi a regényt, az előadás második része már maga a totális őrület, olyan trip, melyből csak egyféleképpen lehet kiszállni, és végül lassanként mindenki ki is száll.

_e2c7019x.jpgFotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház

Ebben a tripben a decens angol felső-középosztálytól könnyen eljuthatunk az LMBTQ-közösségig, és mindezt csak néhány visszatérő (leginkább díszletként megjelenő) motívum kíséri végig, mint például egy fürdőkád, és mindaz, amit az szimbolizál (és ami egészen más jelentést hordoz az első felvonás még – majdnem – idilli jelenetében, mint a második felvonás őrületében).

Mind a rendszerben, mind az tébolyban megvan mindenki helye: jó látni a régi rockszínházasokat, a korábbi szerepét újra játszó Papadimitriu Athinát, a Basilként visszatérő ős-Dorian Csengeri Attilát, az erőteljesen jelen lévő Janza Katát, a rossz színésznőt jól játszó Gubik Petrát.

A Lord Henryt életre keltő Homonnay Zsoltot nemcsak amiatt a munka és alázat miatt érdemes nézni, amivel operettbonviváni és nagyszínpadi gesztusait elhagyva, ha kell, a háttérben maradva dolgozza, játssza végig az előadást, hanem mert az ő alakítása ébreszt rá arra, hogy a Dorian Gray voltaképp egy kicsit kifordított Faust-történet, ahol Dorian-Faust egy idő után kilép saját vezetett árnyékából, és átveszi az uralmat az őt eleinte bíztató Henry-Mefisztofelesz felett.

_e2c6897x.jpgCsengeri Attila és Homonnay Zsolt (fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

 A címszerepet megformáló Kocsis Dénes korábban már operettekben és musicalekben is bizonyította sokszínűségét, most arról is véglegesen meggyőzött minket, hogy tehetséges musicalénekesből valódi zenés színésszé vált az évek alatt. Bár az előadás nagy részében félmeztelen, folyamatosan utalva Dorian fiatalságára és szépségére, nem csak nyaktól lefelé jeleníti meg hitelesen a főszereplőt. Játékában az egyre inkább jelen lévő őrület mellett némi belső bizonytalanság is felismerhető, ami a látottakat árnyaltabbá, emberibbé teszi.

A Dorian Gray nem úgy marad a fejünkben, mint számos nagyívű, klasszikus musical: az előadást követően nem dúdolgatunk néhány emlékezetes, könnyen fogyasztható dallamot. Viszont napokkal, hetekkel később is bemászik a fejünkbe egy-egy hang, egy-egy kép.