„Egyre jobban látom a saját hiányosságaimat”

Pelsőczy Réka szerint a valóság sokszor izgalmasabb vagy épp megrázóbb lehet, mint a kitalált történetek.

A Katona József Színház színésznője, egyre változatosabb feladatokat kapó rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára – ez mind Pelsőczy Réka. Nemcsak legújabb munkájáról, az Élet.történetek című monodráma sorozatról beszélgettünk vele, melyben rendezőként és művészeti vezetőként is szerepet vállal , hanem a tanítás, valamint a közelmúltban kirobbant zaklatási botrányok kapcsán is kérdeztük.

Nem megszokott forma a „színházi sorozat” – honnan származik az Élet.történetek ötlete?

Először a rádiós szerkesztőként dolgozó Lengyel Nagy Anna kereste meg Orlai Tibort, hogy az ő történetei, melyeket voltaképpen egész élete során gyűjtött, esetleg jó alapanyagot jelenthetnének egy színházi előadássorozat számára. Tibornak nagyon megtetszett az ötlet, és ezt követően – mivel már több, valóságon, dokumentumokon alapuló előadást is készítettem – felkért engem arra, hogy fogjam össze művészeti szempontból ezt a projektet.

dsc_5752.JPGPelsőczy Réka (fotó: Martinek Ádám

Egy este két monodráma hangzik el. Hogy álltak össze ezek a párok?

Elsősorban színészeket kerestünk a monodrámákhoz, és miután meglett az arca és a hangja az adott történetnek, akkor kezdtük ezt el kitalálni az alapján, hogy a két színész is jól passzoljon egymáshoz, és a két elhangzó történet is összekapcsolódjon – vagy egészítsék ki egymást, vagy egymás ellentétei legyenek. A Nővérek és a Levél Apámhoz kapcsán ez a gyakorlatban úgy alakult, hogy miután előbbire eszünkbe jutott Egri Márta, nagyon megragadt minket az az elképzelés, hogy akkor a másik történet pedig legyen Egri Katié – ritka, hogy két nővér ilyen sokáig dolgozzon egyszerre ezen a pályán.

Két drámapárt már bemutattatok, most készül a harmadik – hány részesre tervezitek a sorozatot?

Ez elsősorban a közönségérdeklődéstől függ, bár az a tapasztalatunk, hogy a nézőket foglalkoztatja az, hogy milyen lehet más valós emberek élete – a valóság sokszor izgalmasabb vagy épp megrázóbb lehet, mint a kitalált történetek. Azok, akik megragadták Anna figyelmét, nagyon erős egyéniségek, és a történetekből, egy-egy élethelyzet, küzdelem vagy épp döntési helyzet révén valódi életdrámák elevenednek meg.

dsc_5827.JPGPelsőczy Réka (fotó: Martinek Ádám)

A történetek színpadon is elég valóságosnak hangzanak. Mennyit színháziasítottatok a monodrámák szövegén?

Igen, ezek teljes mértékben a valóságon alapulnak. Lengyel Nagy Anna tömörítette és megszerkesztette az eredetileg többórás beszélgetések nyomán megszülető anyagokat, én azonban semmilyen módon nem szeretnék belenyúlni a monodrámákba. Számomra épp ez az egyszerűség, épp az emberi hangok adják a hitelét az elhangzó történeteknek – úgy gondolom, csak vesztenénk vele, ha megpróbálnánk jobban dramatizálni őket.

A most készülő előadás két színészének, Epres Attilának és Lázár Katinak már van monodráma-tapasztalata, de a legtöbb színész sosem találkozik ilyen feladattal. Mennyire szokatlan helyzet ez számukra?

Azt tapasztaltam, hogy például Borbély Alexandrának és Ullmann Mónikának elsőre kifejezetten félelmetes élménynek bizonyult ez az új helyzet – és színészként én is tudom, hogy ilyen helyzetben nagyon nehéz megnyugtatni bárkit. Abban tudtam megerősíteni őket, hogy amit csinálnak, azt kiválóan csinálják.

Ezeknek a szövegeknek az esetében különösen fontos, hogy a színész beszédtechnikája erősen közelítsen a „civilséghez”, tehát hogy hasson minél természetesebben, és semmiképpen se érződjön rajta, hogy a szavak egy színész szájából hangzanak el – ettől függetlenül a színésznek tűpontosan kell ismernie a történetet, a tempót, a csúcspontokat.

Színészszakon végeztél, azóta is a Katona társulatának tagja vagy – hogy került a képbe az, hogy rendezz is?

A pályám egy olyan időszakában, amikor rengeteg kihasználatlan energiát éreztem magamban, beszélgettünk arról Novák Jánossal, hogy készítenék előadást egy Egressy Zoltán által az én ötletem alapján írt történetből. Nagyon tartottam a rendezői feladattól, de úgy voltam vele, hogy akkor próbáljuk meg, legfeljebb nem sikerül… Azóta pedig, nem túlzok, megváltoztatta az életemet.

pa010476k.jpgPelsőczy Réka és Dér Zsolt a Munkavégzés során nem biztonságos (fotó: Toldy Miklós)

Hány munka után jutottál el odáig, hogy elkezdj magadra rendezőként (is) gondolni?

Most sem gondolom azt, hogy rendező vagyok, és ahogy egyre több feladat van mögöttem, úgy látom egyre inkább a saját hiányosságaimat. Az első néhány munkám során az jelentett örömet, hogy részt vehetek valaminek a létrehozásában, és közben remek feladatokat adhattam színészeknek. Egy ideig vitt a lendület, és mostanában kezdek el egyre inkább megkérdőjelezni mindent. Sokat gondolkodom azon, hogyan léphetnék ki a saját kis biztonságos világomból, hogy miken kellene változtatnom ahhoz, hogy ne pusztán jól megrendezett produkciókat, hanem igazán izgalmas előadásokat hozhassak létre… Hogy ne csak abból építkezzek, amilyen hatások engem érnek, hanem úgy tudjak megfogalmazni valamit, ahogy addig még nem. Talán a Szabadkai Népszínház Kempingjével sikerült kicsit kimozdulnom a komfortzónámból – ebben Bodor Johanna koreográfus igazi alkotótársként nagy segítségemre volt (a Kemping december 11-én, hétfőn a budapesti Thália Sznházban vendégeskedig - a szerk.).

Immár másodszor vagy osztályfőnök a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – mit tanultál az első osztályoddal való kapcsolatodból, mit csinálsz most másként?

A személyiségem, a hozzáállásom ugyanolyan, nem tudok kibújni a bőrömből, de osztályfőnöktársammal, Rába Rolanddal törekszünk arra, hogy jóval szigorúbbak legyünk, és magasabb elvárásokat tűzzünk ki célul. Jóval többet beszélünk a munkáról, igyekszünk mindent megfosztatni a színház misztikus részéről, rengetegszer kerül szóba, hogy mit miért csinálunk. Sokszor bizonytalanodom el magamban, de Máté Gábor, aki évtizedek óta tanít, megnyugtatott, hogy ez természetes velejárója az oktatói pályának.

dsc_5805.JPGPelsőczy Réka (fotó: Martinek Ádám)

Az elmúlt néhány hét kapcsán megkerülhetetlen a kérdés: osztályfőnökként beszélsz / kell beszélned az osztályoddal a kirobbant zaklatási botrányok kapcsán?

Igyekszünk teljesen nyíltan beszélni ezekről, már csak azért is, mert a tanár-diák viszonynak jó esetben nagyon erős kölcsönös bizalomra kell épülnie. Biztos vagyok benne, hogy ezek az ügyek mindenkiben nyomot hagynak valamilyen formában. A színház olyan, sokszor szélsőséges emberi viszonyokkal foglalkozik, amelyekben gyakran jelenik meg markánsan a dominancia, a hatalom, a kiszolgáltatottság, a sebezhetőség…

Nemrég dolgoztunk Ödön von Horvath Kazimir és Karoline című darabján, és az egyik jelenet kapcsán, amiben egy magatehetetlen, teljesen berúgott nő állapotával él vissza egy férfi, azt mondtam két diáknak, hogy jó lenne itt több húst látni – majd, a történtek hatására rögtön hozzátettem, hogy „ha mondhatok ilyet”. Ott rögtön megfordult a fejemben, hogy miként veszi ki magát az, hogy én mint negyvenes tanárnő ilyet mondok két diáknak.

Pedig a kirobbant ügyek nem a színpadon, hanem a színpadon túl történtekre vonatkoznak.

Igen, és mégis felmerül… Szóval erről is kell beszélnünk velük, hogy én mint tanár, mint rendező hadd mondhassak ilyet – ugyanakkor egy színésznek, egy diáknak pedig legyen lehetősége nemet mondani. Pár éve a Katonában Tenki Rékának meztelenül kellett volna táncolnia egy másik Ödön von Horvath-darab, a Mesél a bécsi erdő egy jelenetében, ám ő azt mondta, hogy képtelen színpadon levetkőzni. Zsámbéki Gábort ez nagyon zavarta, de aztán ezt megbeszélték egymás közt.

Én magam hatalmas rajongója vagyok az emberi testnek. Úgy gondolom, hogy egy meztelen test rengeteg többletinformációval szolgálhat, és ha már nem fiatal, vagy nem annyira szép, akkor is lehet gyönyörű. Azzal persze nagyon kell vigyázni, hogy egy vetkőzésnek van-e esztétikai funkciója, vagy pusztán egy hatásvadász elem.

dsc_5745.JPGPelsőczy Réka (fotó: Martinek Ádám)

Meddig terjed ezzel kapcsolatban a feladatod, a felelősséged? Arra is meg kell tanítani őket, hogy mondhatnak nemet is?

Tavaly filmjeleneteket dolgoztunk fel, és az egyik lány a Toni Erdmnan egyik emlékezetes meztelen jelenetét választotta, de azt mondta, hogy nem biztos, hogy le fog vetkőzni. Mondtam neki, hogy ha nem akar, nem kötelező, vetkőzzön annyira, amennyire ő azt kényelmesnek érzi. Végül levetkőzött, és utána azt mondta, hogy nagyon sokat jelentett neki a hozzáállásunk, és nagy segítséget jelentett neki, hogy egy számára biztonságot jelentő közegben próbálhatta ezt ki.

A színészmesterség-órák csak egy részét jelentik annak, amik a szakmában előfordulhat. Rengeteg, a színházat érintő témáról beszélünk – és kell is beszélnünk – a tananyagon túl is. De ezekkel kapcsolatban nincsenek kőbe vésett törvények, megírt tankönyvek: én a saját tapasztalataimat, a saját gondolataimat tudom velük megosztani.