#előszöraszigeten

Újszülöttnek minden vicc új: szerzőnk először járt a Szigeten.

Bár tősgyökeres óbudaiként szinte minden évben hallom a Sziget zaját – most is, mikor e sorokat írom –, még soha nem jártam kint az ország első számú könnyűzenei fesztiválján. A Sziget idén 25 éves: elnézve a közönséget, többségük még meg sem született, mikor Gerendai Károlyék először települtek ki a Hajógyári-szigetre, hogy megrendezzék az akkor még Diákszigetnek nevezett fesztivált. Gerendai már eladta a maga részét, de a Sziget maradt, s évről évre egyre nagyobb.

szabo_b_20160816-32.jpg

Szombat délután vetődtem ki a fesztiválra: a tömeg tömött sorokban indult a Filatorigát HÉV-megállótól a sziget hídja felé. Itt karszalagozás, csomagátvizsgálás, motozás, majd átkelés a hídon a „Szevasztok”, „Welcome”, „Willkommen”, „Bienvenue” stb. feliratok alatt. Első utam a Fidelio Színház- és Táncsátorba vezetett, ahol hatalmas sor várt bebocsáttatásra. Ha nem olvastam volna a Sziget „útlevelében”, valójában programfüzetében, hogy tizenegy meztelen táncos lép fel a délután kezdődő produkcióban, meglepett volna a nagy tömeg, így viszont érthető volt az izgalom. Csak többszöri ajtózárásra és -nyitásra sikerült bejutnom, addigra már elkezdődött a belga Compagnie Thor Anima Ardens című előadása.

Őszintén megmondva, a kortárstáncban elég kevéssé vagyok járatos, ezért nem kívánok esszenciálisan hozzászólni a látottakhoz. Bár a műfajban nem ritka a teljes meztelenség, azért tizenegy csupasz férfi jelenléte még így is szokatlan, legalábbis a magyarországi szcénában. A közönség nagy része láthatóan szintén nem kortárstáncon szocializálódott, amit jól jelzett, hogy az első néhány percnyi meztelen vonaglás után megindult a folyamatos kivándorlás (igaz, mindig jöttek új nézők is). Mögöttem egy magyar lány és egy fiú a táncosok fenekét értékelte, én viszont fél óra után már nem tudtam értékelni a produkciót, úgyhogy csatlakoztam a távozókhoz.

Az egyik helyszínről a másik felé tartva botlottam bele a Sziget üde színfoltjába: a francia Compagnie Albedo Les Tonys című performanszába. Stéphane Clément és Fabrice Duval különös szerelésben járják a szigetet: öltönyös biztonsági őrnek öltöznek, a maskara része két szinte morbid módon pici műfej, melyet vélhetően az igazi fejükre applikáltak, két marcona, kopasz, napszemüveges pofát mutatva. Groteszkül darabos mozgással közlekednek jócskán kiemelkedve a tömegből; megállnak, szétnéznek, majd kipécéznek valakit, akit úgymond meg kell védeni: két oldalt megfogják és elvezetik. Kiválóan parodizálják a biztonsági őrök ismert mozdulatait, mindig alkalmazkodva az adott szituációhoz.

A magyar dadaista színház, a Nemzeti TÁP Színház minden évben jelen van a Szigeten egyperces színházával. Egy kisebb sátor előtt a társulat egyik színésze invitálja a közönséget a rövid produkcióra. Áll a sor: egyszerre egy ember jut be a direkt csak neki bemutatott performanszra. Természetesen a néző is részese, sőt, főszereplője lesz az „előadásnak”, amely tulajdonképpen egyetlen kis ötletre épül – egy percben ennél többet nem is lehet. Művészetként nehéz értékelni, inkább gegnek, avantgárd kísérletnek tekinthető, ami egy dadaista színháztól nem éppen meglepő.

Aki jól tud angolul, és szereti a stand-upot, azt várja a Sziget Comedy sátra többnyire brit vagy amerikai humoristákkal (bár pénteken a műsorfüzet szerint Galla Miklós is fellépett). Én az Egyesült Királyságból érkezett stand-upos, Prince Abdi előadásának a végére értem oda, ahol teltház mellett láthatóan jó hangulatban telt az este. Ezután, immár sötétben, a Nagy Utcaszínházhoz mentem, ahol minden nap kétszer adják elő a kifejezetten a Szigetre készült ősbemutatót, egy francia és egy spanyol társulat Latalaya című közös produkcióját. Látványos és hangos futurisztikus show-t látunk, akrobatákkal és ketrecbe zárt dobosokkal, bár a külcsíny mellett kicsit kevésnek éreztem a belbecst.

Ennek ellenére bizonyára elnéztem volna még egy ideig, de nem akartam lemaradni a Goran Bregović Wedding & Funeral Band hamisítatlan szerb rézfúvós koncertjéről a világzenei színpadon. Szépszámú tömeg gyűlt össze, a többség mindjárt ropta is a táncot a valóban lakodalmi hangulatú zenére. Közben az OTP Bank Színpad sátrában már javában zúzott az 1979-ben alakult amerikai punk-rock zenekar, a Bad Religion. Jelképük a színpad hátterében is nagyban kifüggesztett piros körben pirossal áthúzott kereszt, ami jól szimbolizálja az együttes szövegeire jellemző valláskritikus attitűdöt. Itt persze nem a szövegre figyeltünk elsősorban, hanem a zenére, illetve a már jó páradik x-ükben járó öregfiúk fergeteges bulijára. Semmi fölösleges duma, showmankedés, allűr: megállás nélkül, fáradhatatlanul tolják az igazi jó rockot, valószínűleg pont úgy, ahogy a hetvenes évek végén, mikor fiatalon a húrok közé csaptak.

Jómagamnak sok lenne majd’ egy héten keresztül sátrazni, egyik koncertről a másikra járni, de elhiszem, hogy sok fiatal számára ez a nyár nagy, kihagyhatatlan élménye. Ugyanakkor elég széleskörű a fesztiválprogram ahhoz, hogy szinte bárki megtalálja a számára izgalmas szórakozást, miközben egy kicsit belekóstolhat egy igazi nagy zenei fesztivál világába.

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!