A vidéki színházakban káromkodnak a legtöbbet

Ben Johnson: Volpone (Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Újabb emlékezetes közös munkán van túl Alföldi Róbert és Jordán Tamás.

Ahol kell, nevetünk, ahol kell, meghökkenünk, ahol kell, ráismerünk némi diszkrét aktualizálási szándékra, de ezek önmagában kevesek lennének egy kiváló, emlékezetes vígjátékhoz. Főleg ha az egyébként tanító célzattal moralizál – márpedig a pénzéhségről szóló, szélhámosokat és fösvény urakat felsorakoztató cselekmény esetében ez természetes. A Volpone végén azonban úgy állhatunk fel a székünkből, hogy pontosan tudjuk: senkinek sincs igaza. Hogy akárhogy is végződött volna a történet, az semmiképp sem lett volna igazságos.

_sad2644.jpgBányai Kelemen Barna, Jordán Tamás, Szabó Tibor (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

Nem könnyű szimpatizálnunk a saját, látszólag egyre közeledő halála révén hasznot húzó Volponéval és minden hájjal megkent segítőjével sem, ugyanakkor a mérleg másik nyelve, a várható haszon reményében a feleségét is kiárusító Corvino, vagy a valóságos dögkeselyűként megjelenő Corbaccio sem vonzóbb. Egy olyan világot látunk, ahol mindenki a másikból élősködik, és ahol a pénzért bárki bármire képes. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik az egész közeg egyre visszataszítóbbá. Azzal együtt, hogy egyébként nevetünk. Mi mást is csinálnánk?

Ben Johnson tizenhetedik századi vígjátéka nemcsak a története miatt aktuális ma is, hanem legalább annyira Alföldi Róbert ötletes és lendületes rendezése miatt is. Maga a darab, mind karakterei jellemével, mind azok neveivel a commedia dell’arte-stílusra emlékeztet, Alföldi pedig a feszes ütemű jelenetekkel, a látszólag erőltetett humorú ismétlésekkel, olykor bohóckodásig vitt szituáció-kijátszásokkal még rá is játszik erre. Az előadás azonban olyan gördülékenyen, természetesen fut, és ami talán még fontosabb, jól teremti meg az egyensúlyt a humor és a komolyság között, hogy – ellentétben például egy poros Goldoni-adaptációval – egy pillanatig sem érezzük, hogy a Volpone több száz éves.

_sad2748.jpg Bányai Kelemen Barna, Jordán Tamás, (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

A szombathelyi társulat pedig mind a commedia dell’arte, mind saját karakterük kapcsán képes kitölteni a teret. Jordán Tamás eltúlzó, önmagában is komikumforrásként megjelenő álbeteg, élvhajhász, szó szerint és átvitt értelemben is habzsoló Volponéjának kiváló ellenpontja Bányai Kelemen Barna aktív, látszólag a helyét tudó, a háttérben fejlődő Moscája. Másik ellenpontként pedig Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Csankó Zoltán és Balogh János erővel és a kellő túlzásokkal, azonban minden ripacskodástól mentesen hozzák legtöbbször egydimenziós karakterüket.

Alföldi Róbert pedig tüskés körítéssel támogatja meg a játékot. Ebbe a Volponéba belefér a visszatérő kellékként használt világítós bóvli-feszület, belefér Bánfalvi Eszter Carinájának provokatívan figyelemfelkeltő csengőcskéje, és helyük van a Volpone-előadásokkal párhuzamosan futó szombathelyi színházigazgatói pályáztatási botránnyal kapcsolatos, vagy épp az előadásbeli bíró korruptságát és NER-simulékonyságát illusztráló kiszólásoknak is.

_sad3017.jpgHartai Petra, Csankó Zoltán (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

A Volponéból nemcsak az derül ki, hogy „a vidéki színházakban káromkodnak a legtöbbet”, de az is, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház számos fővárosi, teátrumot is megszégyenítő bátorsággal és színvonalon mutat be egy vígjátékot. És nem csak vígjátékot. Reméljük, a tegnapi döntés után végre biztosított, hogy még évekig így maradjon.

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!