Okoskodó előadás helyett vagány popkoncert

Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör (Katona József Színház)

Péterfy Boriék kollaborációja a Katona József Színházzal nagyon menőre sikerült.

Mit nevezek okos(kodó) színháznak? Az olyan előadást, amely öncélúan bonyolult, furmányos szerkezetével, többszörösen áttételes utalásrendszerével végig megmarad a tekintélyt parancsoló rejtélyesség álcájában; az olyan előadást, amely nem kezeli partnerként a nézőt, hanem elvárja tőle, hogy belefeszüljön a megfejthetetlen megfejtésébe. Az efféle pöffeszkedő előadás: gonosz dolog, mert, ha valamit nem értek, nyilván én vagyok a buta, s lássuk be, nem ezért a ráismerésért járok színházba.

18738901_10158711493915384_3699534715293005012_o.jpgFotó: Horváth Judit

Ha van okos színház, kell, hogy legyen okos szerző is, Brecht például javíthatatlanul okos szerző; ez persze, nem jelenti azt, hogy okos előadásnak is kellene születnie a Brecht-darabokból, sőt! A veszély nagy, s csábító: mint felelés előtt a tananyagot ezerszer átismétlő diákok, úgy szokás a Brecht-előadásokkal kapcsolatban ezredjére is, szinte kizárólag az elidegenítő effektusokat emlegetni valami érthetetlen hódolattal, mintha Brecht csak ennyi lenne, ami lássuk be, olyan, mintha egy finom ebéd elfogyasztása közben végig csak arról tudnánk beszélni, hány fokon és hány percig sütöttük az ételt, hogyan marináltunk és konfittáltuk, ahelyett, hogy egyszerűen élveznénk azt, ami a szánkban van.

Értsük meg végre: attól még, hogy Brecht okos, nem kell okosan játszani, akármekkora is legyen a kísértés. A kaukázusi krétakör, Székely Kriszta legújabb előadása a Katona Kamrájában nemet mond az okos előadás kísértésére, így végre egy olyan Brechtet láthatunk a pár évvel ezelőtti, mérsékelten okos és nagyon semmilyen Kurázsi mama után, ami nem felidegesít a tudálékoskodásával, hanem végre hat is, miközben végig hű marad a brechti elvekhez.

18673077_10158711496065384_5126372932439732222_o.jpgFotó: Horváth Judit

Hogy pontosan miről szól A kaukázusi krétakör, azt röviden aligha lehetne összefoglalni: az origó a háború, ami helyzetbe hoz emberi gyengeséget és jóságot, aztán van itt hazugság az igazság érdekében és fordítva, közben a jókból rosszak és rosszakból jók lesznek, mindezt egy erőteljesen példabeszédszerű szerkezetben elmesélve, megtámogatva egy lépten-nyomon felbukkanó énekes-karakterrel, aki jelen esetben a nagyon találóan megválasztott Péterfy Bori lett, aki egyfajta mesélőként kommentálja énekbeszédekben az eseményeket, összefoglalva a darab fő gondolatát: nagy a kísértés a jóra.

Mindezt persze lehetett volna valami tudálékos távolságtartással színre vinni, de Székely Kriszta nem így járt el: üde, friss, humoros, megrázó és izgalmas előadás született, miközben végig értjük is, mit látunk. Székely Kriszta titka a közvetlenség: a nézők négy oldalról ülik körbe a forgószínpadot, az előadás kezdetén egyfajta bemelegítő foglalkozásként Vajdai Vilmos beszélget velünk kötetlenül, később a színészek néha felállítanak minket és a helyünkre ülnek, vagy éppen be is vonnak a játékba, miközben a legkisebb rezdüléseiket is látjuk: Pálmai Anna Gruse szerepében igazi jutalomjátékra lelt, a gyöngédségében erős (vagy erejében gyöngéd?) álanya története a kölcsönvett gyerekkel és az emiatt kockára tett, ártatlan szerelmével az ő tolmácsolásában kétségkívül az előadás legerősebb eleme. De mintha a csapat minden tagja sziporkázna: Kocsis Gergely az erősen ellentmondásos bíró szerepében a mocsokság olyan pontos és rémisztő képét mutatja meg, hogy viszket a tenyerünk, Vajdai Vilmos lubickol a kérlelhetetlen uralkodó és a makogó kisember szerepeiben is, a vendégművészként szereplő Molnár Gusztáv pedig imádnivalóan utálatos a különféle agyament katonák és pszichopaták szerepeiben.

18814813_10158711496205384_5375217377936343995_o.jpgFotó: Horváth Judit

Székely Kriszta titka – csupa k betűs dolog - a közvetlenség mellett a könnyedség: mer viccelni, ha komoly a helyzet, de mer véresen komoly lenni, ha éppen nevetni támadna kedvünk: ezt az ambivalenciát remekül támogatja a Dessau dallamait átíró/áthangszerelő Nagy István, valamint Péterfy Bori és Gáspár Gergely: a legszebb, legfülbemászóbb popdalt a bírói pozícióval teljes mértékben visszaélő, ördögi bíró énekli. Eleve sokkal inkább emlékeztet az előadás egy fura, jelenetekkel tűzdelt koncertre, mint egy zenével megtámogatott előadásra: az elidegenítő effektus itt nem megakasztó effektus, hanem a darab szerves része, a történet robog, tör előre, ahogy kell, de mi mégsem veszítjük el a fonalat. Megvan az az élmény, mikor egy akciófilmről, kalandfilmről, ahol a főszereplő valahogy, érthetetlen, de megállás nélkül menő, a moziból kifele mi, nézők, ösztönösen az ő vagány járását kezdjük utánozni? Na, valahogy így jön ki a néző A kaukázusi krétakörről – ennél jobban pedig nem is lehetett volna elhatárolódni az okos előadásoktól.